Dalton terv (Helen Parkhurst – 1887-1957) Az 1920-ban Daltonban alapított koedukált kísérleti iskolában Egyesült Államok szerte népszerű reformpedagógiai alapelvek – szabadság, egyéniség, közösségi szellem – szolgáltak a nevelés alapjául. Parkhurst Montessori szellemében megszüntette a hagyományos zárt osztályszerkezetet, mivel úgy vélte, hogy a frontális osztálymunka nincs tekintettel a tanulók egyéni sajátosságaira, eltérő képességeire, értelmi képességük eltérő ütemére. Ezzel egy csapásra megszűnt a hagyományos osztálytagolódással természetszerűen együtt járó hátrány, a bukás is. Az osztálytermeket szakkabinetekké alakította át, külön a földrajz, a történelem, a természettudományok, a matematika számára, és ellátta azokat minden szükséges eszközzel: szakkönyvekkel, képekkel, térképekkel, modellekkel, kísérleti és egyéb eszközökkel. Az oktatás az egyéni fejlődési ütemnek és a tanulók érdeklődésének megfelelően történt. Az egyes tárgyakból mindenki egy feladatlapot kapott, amin az elvégzendő feladat és az elsajátítás várható időtartama szerepelt. A növendékek megállapodást kötöttek a nevelővel, amelyben vállalták a kijelölt munka elvégzését. A feladatlap alapján a szaktantermekben, az ott található segédeszközöket igénybe véve önállóan dolgoztak, szükség esetén kérhették a jelenlévő szaktanár segítségét. A vállalt feladat teljesítése után vizsgára jelentkezhettek, annak sikere esetén újabb feladatok elvégzését vállalhatták. Mindenki saját fejlődési ütemének megfelelően haladt, teljesítményét tanulmányi táblázata alapján bármikor ellenőrizhette. Az öntevékeny egyéni munkára alapozott délelőtti tevékenységet délutáni csoportos foglalkozások, például testgyakorlás, zene, rajz, barkácsolás egészítették ki. A Dalton tervhez sokban hasonló elveken nyugszik Carleton W. Washburne (1889-1968) reformkoncepciója. A Winnetka terv a tantervi anyagot két alapvető egységre osztotta: 1.Az általános, illetve a továbbtanuláshoz szükséges ismeretek, 2.Alkotó- és csoportmunkák. Az első csoportba tartozó tantárgyak: az írás, az olvasás, a számolás, az alapvető földrajzi, történelmi, ipari, gazdasági, stb. ismeretek osztályonként elérendő tudásszintjét meghatározták, majd azt munkafüzetekben követhető feladategységekre bontották, aminek alapján a tananyagot mindenki saját fejlődési ütemének megfelelő gyorsasággal önállóan vagy csoportosan sajátította el. Az eredményeket tesztek segítségével ellenőrizték. Az egyes tantárgyakkal kapcsolatos alapkövetelmények egy osztályon belül mindenkivel szemben azonosak voltak, de a feladatok elsajátításának üteme a tanulók egyéni sajátosságaitól függően különbözött. Az alkotó- és a csoportmunka esetében az időtartam volt az állandó tényező. Az egyes tevékenységformák kiválasztása a gyermekek érdeklődésén alapult. Ebbe a körbe tartoztak a viták, megbeszélések, az iskolai önkormányzati tevékenység, színjátszás, iskolai újság szerkesztése, kézimunka, zene, rajz, testnevelés stb. A Dalton tervhez hasonlóan megszűnt a tanár hagyományos irányító, központi szerepe; az egyéni és közösségi munka szervezője, a tevékenykedő gyermekek tanácsadója, segítője lett. Peter Petersen (Jéna terv) iskolakoncepciójának legszembetűnőbb jellegzetessége, hogy megszüntette a hagyományos iskola alapvető szervezeti formáját, az azonos életkorú gyermekeket foglalkoztató évfolyamosztályt. Az osztályrendszer csődjét – abban látta, hogy benne a tanulók egy jelentős része megbukik, lemorzsolódik, így tanulmányait nem tudja befejezni. Tíz évfolyamos kísérleti iskoláját osztályok helyett négy alapcsoportra osztotta, amelyekbe több évfolyamot, kb. 30-40 gyermeket gyűjtött össze. A koedukált alapcsoportokat az alábbi formában állította össze: Alsósok csoportja: az 1-3. iskolai év tanulói (7-9 évesek) Középső csoport: a 4-6. iskolai év tanulói (10-12 évesek) Felsősök csoportja: a 6-8. iskolai év tanulói (12-14 évesek) Ifjúsági csoport: a 8-10- iskolai év tanulói (14-16 évesek) A csoportba tartozás és az átlépés nem csupán a tanulmányi teljesítmények, az értelmi képességek fejlettsége, hanem a tanulók általános érettsége (testi fejlettség, magatartás- és viselkedéskultúra, erkölcsi tulajdonságok stb.) alapján történt. Az alapcsoportban eltöltött huzamosabb idő (legtöbbször 3 év) nem eredményezte a gyengébb képességűek izolációját, a csoport peremére sodródást, mint az évfolyamosztályban, mivel a gyermekek tanulótársaik nagy részével továbbra is azonos közösségben maradtak. A gyengébb teljesítményt nyújtóknak nem kellett mindent újra kezdeniük, egyéni felkészültségüket ott folytathatták, ahol hiányosságaik adódtak. Az új csoportstruktúra megkövetelte a hagyományos heti órarend módosítását. A régi típusú órarendet ezért Petersen olyan heti munkatervvé alakította át, amely szervesen kapcsolódott a gyermek életkorához, napi és heti munkaritmusához. A tulajdonképpeni tanulmányi munka kisebb csoportokban történt. Ennek leggyakoribb formája a spontán módon szerveződő kiscsoportokban végzett tevékenység volt, melyek kötetlen munkája lehetővé tette, hogy a gyermek – egyedül vagy néhány társával együttműködve – tartósan és elmélyülten foglalkozhasson egy őt érdeklő témával. Tevékenysége során ismereteit szakkönyvek olvasásával bővített, munkájához képeket, térképeket és egyéb segédeszközöket is felhasználhatott, vázlatokat, rajzokat készített, problémáit megbeszélhette társaival, sőt szükség esetén a tanárhoz fordulhatott segítségért. A kiscsoportok önállóan munkálkodó társulások voltak, de folyamatos kapcsolatban álltak a többi munkacsoporttal is.