Boldizsár Ildikó így ír a Varázslás és fogyókúra című könyvében a tündérmesék főhőseinek családi viszonyairól: “A mesehős tehát általában saját családjában jelenik meg először, de az apa-anya-testvérek szerinti teljes család csak rövid ideig tartó ideális állapot. A szülők valamelyike a hős születését követően meghal, vagy a testvérek egyikét fenyegeti veszély. Ha a mese nem a hős születésével kezdődik, a családi egyensúly megbomlása akkor is bekövetkezik. Az özvegyen maradt szülő újraházasodat, s ebben az esetben a hős a kezdődő vagy az elviselhetetlenségig fokozódó családi konfliktusok miatt hagyja el otthonát, de az is megtörténhet, hogy elüldözik vagy elküldik. ... A tündérmesék egyébként nem részletezik a családi kapcsolatokat, de minden esetben kitérnek arra, hogy a mostoha rosszul bánik a gyerekekkel. Ha a családi egyensúlyt nem a szülők halála bontja meg, akkor a felserdült gyerekek hagyják el otthonaikat: elindulnak szerencsét próbálni...”1 És most lássuk, hogyan alakulnak a családi viszonyok Grimm: Hamupipőke c. meséjében. A mese elején még ideális az állapot. Apa, anya, gyermek egyaránt megjelenik. De ezt az idillt már fenyegeti az anya betegsége. Az anya szoros és szeretetteljes kapcsolatát a lányával mutatják a hozzá intézett utolsó mondatai: “- Kedves gyermekem, nekem most el kell búcsúznom tőled, nem vigyázhatok rád, nem oltalmazhatlak tovább. De magam helyett itt hagyok neked egy jó tanácsot. Légy mindig jó és jámbor, akkor mindig jóra fog fordulni a sorsod, és boldog lesz az életed.” Ez a kapcsolat láthatóan kölcsönös volt, hiszen a kislány megfogadta anyja tanácsát és ráadásul minden nap látogatta a sírját. Nem tudunk azonban meg semmit az apa-anya ill. az apa-gyermek közti kapcsolatról. Az anya halála után az apa új asszonyt vitt a házhoz akinek már volt két lánya, akiknek jellemére az író rögtön utalást is tesz: “Arcuk szép fehér volt, de a szívük csúnya fekete.” Ettől kezdve a kislány sorsa rosszra fordult. Mostohatestvérei ahol csak tudták, bántották. S hogy ezt megtehették, mutatja az apa kislányhoz fűződő vagy éppen nem fűződő kapcsolata. Az apa ugyanis sosem lép közbe, nem védi meg gyermekét a mostohákkal szemben. Sőt, hagyja, hogy elvegyék szép ruháit és konyhai munkára kényszerítsék. Eddig ugyan az apa még passzív, nemtörődőm, de miután a mostohatestvérek elnevezik a kislányt Hamupipőkének, az apa nem tiltakozik ellene, hanem elfogadja és ő is így nevezi lányát. A mese végén pedig a királyfival történt beszélgetés során az apa “egy kis buta Hamupipőke”-nek nevezi lányát, amiből kitűnik, hogy nem táplált iránta mély érzelmeket. “Nincs - felelte a ház gazdája -, csak az első feleségem után maradt egy buta kis Hamupipőke; de hát az aztán igazán nem lehet a menyasszony.” A második mese szintén Grimmtől a Piroska és a farkas. Ebben a mesében már mások a családi viszonyok. Megjelenik a nagymama, aki ugyan nem él a családdal, de szoros kapcsolatát unokájával, Piroskával bizonyítja, hogy a kislány élelmet visz neki erdei házába, valamint, hogy a Grimm féle változatban a nagymama annyira szerette kisunokáját, hogy a világ minden kincsét neki adta volna. És ő vette neki az a piros sapkát, amelyről a kislány a nevét kapta. Ezen kívül a történetben a családból Piroska mellett a nagymama kapja a legnagyobb szerepet. A mese szerint Piroska a családjával a faluban élt. Arról azonban, hogy ebben a családban jelent volt -e az apa, vagy esetleg másik testvér, nem szól az író. Egyedül az anya jelenik meg, aki útjára bocsátja kislányát. Az, hogy elengedte egyedül a lányát egyrészt jelentheti azt, hogy megbízott benne – bár figyelmeztette, hogy ne térjen le az útról, - másrészt valószínűleg sejthette, hogy a lánya képes elcsatangolni – hiszen éppen ezért figyelmezetette – de ennek ellenére mégis elengedte. Ha pedig egy anya szereti ill. erősen kötődik a kislányához, biztos hogy nem engedi egyedül veszélyes helyre. Viszont Piroska anyukája elengedte, sőt küldte a lányát. Nem féltette. A harmadik mese melyben a szülő-gyermek kapcsolatot vizsgálni kívánom Benedek Elek: Szóló szőlő, mosolygó alma, csengő barack című meséje. A történet már hiányos családdal indul. Jelen van az apa (király) és három lánya. Az anyáról nem esik szó egyszer sem az egész mese folyamán. Itt az apáról első látásra sejthető, hogy bizonyára szereti lányait, hiszen ajándékot szeretne nekik hozni a vásárról ahova igyekszik. Kérhetnek tőle aranyruhát, ezüstruhát, drága ajándékot, azt minden zokszó nélkül teljesíti. Még legkisebb lánya különös kívánságának is igyekszik eleget tenni. S mivel a vásárban nem akadt azokra a holmikra, melyeket lánya kért (szóló szőlő, mosolygó alma, csengő barack) még az országában is kihirdeti, hogy annak aki teljesíti lánya kívánságát annyi aranyat ad, hogy holtig úr lehet abból. Ennél többet egy apa – egy király – nem is tehetne. Ezáltal nyilvánvalóvá teszi, hogy a lányáért mindenre képes. Csakhogy elkövet egy nagy hibát, ami mégis arra utal, hogy ez bizony nem egészen így van. Legkisebbik lányát ugyanis odaígéri egy disznónak feleségül. S bár ez még csak a kisebbik baj – mert hát valószínűleg nem gondolta komolyan a dolgot – a nagyobbik az, hogy mikor a disznó eljön a királylányért, a király – hiába ő a leghatalmasabb, leggazdagabb – mégsem védi meg lányát. Pedig egy király hatalmas sereggel rendelkezi általában, és ezzel a sereggel elüldözhette volna a disznót. De nem tette. Bár egy erőtlen kísérletet azért tett, hogy a lányát megkímélje a disznóval való házasságtól – mégpedig, hogy egy cselédlányt küldött le helyette – de ezzel nem járt sikerrel. És beletörődött lánya elvesztésébe. Végül lássunk még egy mesét Benedek Elektől. Ennek a címe: A só. Ez a mese pontosan arról szól, hogy szeretetet nemcsak elvárni kell, hanem adni is. Főleg egy szülőnek, akinek önzetlenül illik szeretni gyermekét. A történet szereplői az előző meséhez hasonlóan egy öreg király és három leánya. A király – már így élete végén – szeretné tudni, hogy a lányai közül, vajon melyik szereti őt a legjobban. Erről úgy kíván meggyőződni, hogy sorra megkérdezi őket. A királylányok mind egy-egy hasonlattal válaszolnak. A legnagyobb úgy szereti mint galamb a tiszta búzát. Ez a válasz kielégíti a királyt, mivel a galamb is a búza is – ráadásul tiszta búza – pozitív dolgok. A középső királylány úgy szereti, mint forró nyárban a szellőt. Ez a válasz is tetszik a királynak, mert ebben is csupa kellemes dolog van. Viszont a legkisebb királykisasszony válasza, miszerint úgy szereti az édesapját mint emberek a sót, már nem tetszik az öreg királynak. A só önmagában ugyanis nem egy kellemes, finom valami, ráadásul elég jelentéktelen isegy királyhoz képest. Ekkor a király olyat tesz, amit egy jóérzésű szülő nem tenne meg. Elkergeti lányát az udvarból. Ráadásul a királylány hiába bizonygatja igazát, az öreg király makacsul ragaszkodik az elképzeléseihez. A mese végéig nem derül ki, hogy a király tulajdonképpen rögtön meg is bánta a tettét, és kerestetni kezdete a lányát, de nem lelt a nyomára. Csak mikor a mese végén, az időközben férjhezment lány férje megleckézteti az öreg királyt, derül ki mindez. A meséknek a legfontosabb eleme a cselekmény. A szereplők jelleme nem kidolgozott, csak bizonyos jellemvonásokat ismerhetünk meg, melyek a történet szempontjából lényegesek. Ezért nem lehet messzemenő következtetéseket levonni a szereplők egymáshoz való viszonyából, hiszen az csak egy pillanatnyi – a történet szempontjából vázolt – állapotot mutat. Nem ismerjük a múltjukat, és a jövőjüket sem. Az megmutatkozott ezekben a mesékben is, hogy a tündérmesék családjai általában nem teljesek. Egyrészt azért, mert – legtöbbször – az anya meghal (Hamupipőke), másrészt említés sem esik róluk, talán mert a cselekményben nincs szerepük.