A reform és alternatív pedagógiai elképzelések miben különböznek a hagyományos elképzelésektől. Tehát egyfajta kicsit ilyen globális jellemzésüket, bemutatásukat szeretném most a hátralevő időben megpróbálni. Természetesen ahol konkrétan lehet különbségeket tenni az irányzatok között, akkor erre kitérnék. Általában két fő terület van amiben ezek a pedagógiák mások. Az egyik az, hogy a gyerek személyiségének a figyelembe vétele másképp érvényesül, tehát a gyerek személyiségének a figyelembevétele. Tehát ez a bizonyos egyéniség tisztelete amiről már beszéltem. A másik pedig a pedagógus szerepről alkotott elképzelés tekintetében különböznek. A pedagógus szerep az a kérdéskör amiről most előljáróban szeretnék beszélni. A különböző reform és alternatív pedagógiai elképzelések közös jellemzője az, hogy a pedagógus szerepe egyfajta facilitátor szerep. A facilitátor az a segítő, gyorsító, serkentő. Tehát addig míg a hagyományos pedagógiai elképzelésekben a pedagógus egyféle irányító, szervező, útmutató stb. ezt mindannyian ismerik saját élettapasztalatukból, addig az alternatív elképzelések és a reformelképzelések azt mondják, hogy a pedagógusnak segítő, facilitáló, serkentő szerepe van abban, hogy a gyerek fejlődése jól menjen. Tehát ez egy egészen másfajta szerep. A hagyományos intézményekben megfigyelhető az, hogy a pedagógusnak a vezető szerepe az különböző külsőségekben is megnyilvánul. Ugye van katedra, dobogó, adott esetben asztal óvodában, van olyan sarok az óvodában ami az óvónénié, van olyan polc ahova csak ő nyúlhat, tehát van valamilyen fajta kiemelt helyzet. Ezzel szemben a különböző reform és alternatív intézményekben ez máshogy működik, lényegesen kötetlenebb fizikailag az együttlét, lényegesen közvetlenebb az együttlét, nagyon sok esetben pl. iskolák esetében megfigyelhető az, hogy nincs is tanári asztal, vagy ha van egészen másféle szerepet tölt be mint a hagyományos intézményekben, illetve a terem elrendezése is egész más, pl. nem így vannak az asztalok, hanem körben, vagy elszórtan, vagy ahogy a gyerekek alakítják ki a rendet. (47:03) De nekem az a véleményem, hogy ezen múlik a legkevesebb. Én azt hiszem, hogy az elfogadás és az egymásra figyelni tudás és egymás egyéniségének a tisztelete az elsősorban nem a tárgyi környezet berendezésén múlik, hanem az emberi tartalmakon, értékeken. Lényegesen érdekesebb témakör a módszerek megválasztása, tehát az, hogy milyen módszerek szerint dolgoznak az egyes intézményekben a pedagógusok. A hagyományos intézményekben nagyon gyakran megfigyelhető az, hogy a pedagógus a saját maga által irányított helyzeteket kedveli, illetve bizonyos esetekben a frontális munkát. Ez azt jelenti, hogy a pedagógus megmondja, hogy mit kéne csinálni, megmondja a gyerekeknek, hogy mi a feladat, vagy iskola esetében a pedagógus vezeti az órát, a gyerekek meg próbálnak ehhez alkalmazkodni. Tehát lényegében azokat a módszereket alkalmazzák elsősorban ami a saját szerepléshez, illetve a helyzet kézbentartásához kötött. (44:01) Az alternatív, illetve a reform intézményekben pedig a gyerek cselekedtetése áll a középpontban, és a pedagógus azokat a módszereket részesíti előnyben, amelyek a gyerek önállóságát biztosítva ezt próbálják segíteni. A facilitátor szerep ebben is megnyilvánul, vagy ezt így lehet jól értelmezni, hogy a gyereknek meg vannak a feltételei arra, hogy ő jól érezze magát az adott helyzetben és boldoguljon az adott helyzetben. Ehhez megkapja a megfelelő motiválást, önállóságot és a pedagógusnak az a feladata, hogy a motiváció megtartásával, erősítésével szükség esetés segítsen. Nagyon sokféle képpen lehet ezt érteni természetesen, és miközben a felnőtt irányító jellegű módszerei sem okvetlenül azt jelentik, hogy a felnőtt végig vezényli a gyerek tevékenységét, vagy megcsinál mindent a gyerek helyett, addig ez a fajta megoldás vagy módszercsoport sem mindig úgy alakul ahogy ez kívánatos (42:43). Nagyon sokszor van ebből félreértés, hogy adott esetben kevéssé lép be a felnőtt mint amennyire kellene. Tehát ez nagy veszélye ennek az elképzeléscsoportnak, hogy sokkal kevésbé lép be a felnőtt a helyzetekbe, sokkal jobban magukra hagyják a gyerekeket mint kellene, illetve sokkal többet elvárnak a gyerektől mint amire a gyerek adott esetben képes vagy amit a gyerek szeretne. Visszatérve a montessori pedagógiára, az eszközökre, - ez egy nagyon érdekes világ – Montessori az egész rendszerét elsősorban fogyatékos gyerekek számára dolgozta ki. Majd aztán rájött arra, hogy tulajdonképpen ezek az eszközök és módszerek, az egészséges gyerekek fejlődését is pozitívan tudják befolyásolni, és például Montessori pedagógiájának központi kérdése a gyerek önállósága, ennek a mindenek felett biztosítása, ami egyrészt azt jelenti, hogy a gyerek számára olyan tárgyi környezetet kell kialakítani, amit a gyerek biztonságosan kezelni tud, ebben benne van az, hogy olyan méretű bútorok, eszközök stb. kellenek, amik a gyerek méreteihez igazodnak. Tehát a Montessori pedagógiának köszönhetjük azt, hogy a bölcsődékben, óvodákban a gyerek testméreteit figyelembe vevő berendezés van. Montessori pedagógiájából örököltük azt is, hogy bölcsődékben, óvodákban a játékok szabad polcon, nyitottan, a gyerek számára elérhetően és figyelemfelkeltően tároltak. A gyerek maga tud választani, le tudja venni, vissza tudja tenni stb. Ugyanakkor kérdéses az, hogy vajon a gyerek mindennek a használatára rá tud-e jönni magától, tehát, hogy miből látja azt egy felnőtt, hogy a gyerek próbálkozásaiban már nem tud segítség nélkül tovább lépni, tehát hogy erre minden esetben rá tud-e érezni, ez egy komoly kérdése a Montessori pedagógiának. Gyakran megfigyelhető az, hogy sokkal később és sokkal kevésbé lép be a felnőtt mint amennyire az indokolt lenne. Kérdés az, hogy egy ilyen önfelfedezéssel mindent meg lehet-e ismerni a világból, és a másik nagy problémakör ezekkel az eszközökkel, hogy minden eszköz csak egyféle képpen használható. Akkor a kreativitás fejlődése hogy történik? Egy másik komoly kérdés, hogy akkor mikor az ember egy gyereket nevel – akár szülőként, akár óvónőként stb. - akkor én azt gondolom, hogy ennek nem csak az a lényege, hogy a gyerek megismerje a világot, a világ tárgyait és szerezzen egy olyan eszköztudást ami a világban való elboldogulását segíti, hanem ennél sokkal fontosabb az, hogy a felnőtt és a gyerek között milyen érzelmi kapcsolat van, és ebben az érzelmi kapcsolatban milyen értékek közvetítődnek és milyen helyzetmegoldási életvezetési mintákat kap a gyerek (38:26) Tehát ez egy nagyon kényes kérdés pl. a montessori pedagógiával kapcsolatban, hogy ha a felnőtt ennyire a háttérbe szorul, akkor ez a kapcsolat érzelmileg, emberileg érték és mintaközvetítő hatását tekintve lehet-e olyan erős, amilyenre a gyereknek az egészséges pszichés fejlődése érdekében szüksége van. Nyilván ezt nagyon sokféle képpen lehet értelmezni, sokféle képpen jelenik ez meg gyakorlatban, a világért sem akarom azt mondani, hogy aki ezt a pedagógiát követi a másik oldalt nem csinálja jól. Nagyon sokféle megoldás van, én azt gondolom, hogy ezt érdemes egy kicsit alaposabban átgondolni. Ami még ebben a fajta facilitátor szerepben viszont mindenképpen pozitív, hogy a hagyományos intézményekben van egy bizonyos kötött program amit a pedagógus végigvezet és valamilyen módon igyekszik megvalósítani. (37:09). A facilitátor szerep esetén viszont ezt a programot nekem magamnak kell végiggondolni és a megvalósítás lehetőségeihez is nekem kell megtalálnom a megfelelő eszközöket. Ha iskolában gondolkodunk, a hagyományos iskolában van egyfajta tankönyvcsalád amit a pedagógus feldolgoz a gyerekekkel, addig a facilitátor szerepet betöltő tanár maga gyűjti össze azt a tananyagot – itt témák vannak – amit a témán belül meg akar tanítani. Ez kiemelten megjelenik a Waldorf iskolákban ahol még tankönyv sincs, de nem azért mert nem tanulnak semmit, hanem azért mert egész más rendszerben tanulnak. (35:31) Ha a tanár például azt mondja, hogy most történelemből a középkort akarja megtanítani, az európai középkori történelmet, a tanár felkészültségére, érdeklődésére, arra, hogy a gyerekeket mennyire ismeri mit tud ebből felhasználni, erre van bízva, hogy hogyan dolgozza föl a középkort. Ebbe szerepet kaphat nagyon sok kézikönyv, folyóirat, klasszikus film, képzőművészeti alkotások, eredeti dokumentumok stb. A tanár ötletességére, kreativitására, témaszeretetére nagy mértékben számítanak, és nagyon sok olyan vonatkozást egy-egy témakörből a tanár meg tud mutatni, ami a hagyományos tankönyvhöz kötöttség esetén nem tud megtenni, mert most vagy filmeket vetít, vagy a tananyagot tanítja meg. Ez egy örök probléma a hagyományos iskolákban, hogy van egy nagyon behatárolt órakeret egy nagyon bőséges tananyaggal, és ha az ember eltér a tananyagtól akkor ugyan tud többletet mutatni csak a tananyagot nem tudja megtanítani és adott esetben ugye ezt nehezményezik, vagy valamilyen kudarc miatt bűntudata lehet emiatt, és ennek a fajta tanításnak, tehát ennek a lényegesen kreatívabb és helyzethez igazodóbb tanításnak megvan az az óriási előnye, hogy nagyobb valószínűséggel szerettet meg egy-egy témakört a tanár, mert sok olyan dolgot be tud vonni amire biztos, hogy valamelyik gyerek rá fog harapni. Másrészt sok olyan kutatómunkát lehet a gyerekeknek adni az ilyen módon tanításhoz, amely a tanulás folyamatát kicsit igyekszik megszerettetni. Mert a hagyományos iskoláknak az óriási hiányossága az, hogy az első osztályba belépő gyerek egészen szeret még tanulni, aztán mire eljut hatodik, hetedikig addigra egyáltalán ez nem így van. A kezdeti érdeklődést nemcsak hogy megerősíteni nem tudja az iskolák többsége, de megőrizni sem.