Herbert Spencer (1820-1903) a pozitivizmus legjelentősebb angol képviselője. Pedagógiai jellegű írásait az 1861-ben, Londonban kiadott “Értelmi, erkölcsi, testi nevelés” című könyvében összegezte. Szerinte a hagyományos nevelés nincs tekintettel az élet követelményeire, az iskolában nem azt tanítják, ami előkészít a tökéletes életre – ami hasznos és szükséges - , hanem amit fitogtatni lehet, ami divatos. Az új típusú nevelés megvalósítása előtt legelőször azt szükséges tisztázni, melyek azok az értékes ismeretek, amelyek előkészítenek a tökéletes életre. Spencer szerint ezek az egyetemes emberi tevékenységekben gyökereznek, és öt alapvető tevékenységkört alkotnak: 1.Az önfenntartás közvetlenül szolgáló cselekvésmódok. Ezekere a nevelőnek nem kell sok gondot fordítania, mert megszerzésükről a természet gondoskodik: ha éhes a gyermek, eszik; ha fáradt, pihen. 2.Az önfenntartást közvetve szolgáló cselekvésmódok kialakítását segítik elő a tudományok közül a fiziológia (mivel a boldogság minden másnál fontosabb feltétele a jó egészség), valamint a matematika, fizika, kémia, geológia, földrajz, biológia, közgazdaságtan. 3.Az utódok felnevelését szolgáló cselekvésmódok kialakításához nevelési ismeretek és tapasztalatok szükségesek, amelyek a fiziológiára és a lélektanra épülnek. 4.A társadalmi-politikai tevékenységgel kapcsolatos cselekvésmódok kialakulását főként a történelmi tanulmányok segítik elő. Gyakorlati értéke azonban csak annak a történelemnek van, amit “leíró szociológiának” lehet nevezni, amely bemutatja a társadalmi berendezkedés és intézmények fejlődését, belső összefüggéseit. 5.A szabadidő színvonalas eltöltésére szolgáló cselekvésmódok. Ezek fontos eszközei a művészetek, – irodalom, zene, festészet, szobrászat, továbbá a természet szépsége – melyek teljessé, széppé teszik az ember életét. John Dewey (1859-1952) Pedagógiai tárgyú művei: 1897: Pedagógiai hitvallásom 1899: Iskola és társadalom 1901: A nevelésügy helyzete 1902: A gyermek és a tanterv 1909: Hogyan gondolkodunk? 1915: A holnap iskolái 1916: Demokrácia és nevelés 1938: Tapasztalat és nevelés Dewey hitvallása: az iskola maga az élet. Az egyén – véli Dewey – a társadalmi tevékenység során mindig van valami individuális cél, saját érdekeinek megvalósítása vezérli, ezért alapvető törekvése, hogy ahhoz megfelelő eszközöket találjon. Véleménye szerint az élet, a társadalom, a nevelés folyamata adja a nevelés céljait, és szolgáltatja az ezek megvalósításához szükséges eszközöket. A gyermeket az életre kell felkészíteni. Az iskola maga legyen a valóságos élet, azokból a tapasztalatokból táplálkozzék, amelyekkel a gyermek otthon, környezetében, a játszótéren találkozik. Szakítani kell a Herbart-féle “könyviskolával”, mivel abban nem alakítható ki a cselekvő ember. A korábbi pedagógiákban a gyermek tehetetlen és kiszolgáltatott volt, mindig azt kellett tanulnia, amit a felnőtt akart. Azt sugalmazta a herbarti pedagógia is, hogy csakis a pedagógus tudja, mit kell a gyermeknek tanulnia. Így csupán ismereteket szerez a gyermek, de nem tanulja meg a legfontosabbat, magát az ismeretszerzést, hiszen az iskolában készen kap mindent. Az életben viszont nincsenek kész ismeretek, ott az embernek magának kell hasznosítható tudást szereznie. Ezért az ismeretszerzés készségének megtanítása a korszerű iskola alapvető feladata. A hagyományos iskola, nem tudja kialakítani az ismeretszerzés készségét, mert a gyermekek nem kényszerülnek arra, hogy önálló erőfeszítéseket tegyenek az új ismeretek megszerzéséért. A tanuló konkrét, cselekvésre épülő feladatmegoldás során találkozhat csak problémahelyzettel, problémával, amit egyénileg kell megoldania. Hipotéziseket kell felállítania, majd ezeket a gyakorlatban ki kell próbálnia, csak így juthat el a helyes megoldáshoz. Mindez által nemcsak új ismerethez jut, hanem gyakorlatias, életszerű tudásra tesz szert, amelynek segítségével problémamegoldó képessége is fejlődik. A gyermektanulmány és az experimentális pedagógia egyik legkiválóbb képviselője a svájci Edouard Claparéde (1873-1940) 1905-ben “Gyermekpszichológia és kísérleti pszichológia című könyvében a pedológia legfontosabb elveinek és részletkérdéseinek világos kifejtését adja. Claparéde felfogása szerint a nevelés alapvető tényezője a gyermek. A pedagógiának a gyermek ismeretén kell alapulnia. A nevelés problémája két dolgot foglal magában: a tanítani való anyagot és azt, akit tanítunk – azaz a tantervet és a tanítványt. Eddig a legtöbb gondot a tantervekre és kézikönyvekre fordították. Egy harmadik tényező is van: maga a nevelő: Hogy a nevelő milyen legyen, az mindig attól függ, mily tulajdonságokat kíván a gyermekkel való bánásmód. Azok a tulajdonságok tehát, melyekkel a nevelőnek rendelkeznie kell, a gyermek pszichológiájából következnek. A nevelői tudatossághoz az alapot a gyermektanulmány adja, amely “összességét alkotja mindazon pozitív ismereteknek, amelyek a gyermekre és fejlődésre vonatkoznak (beleértve mindazokat a módszereket, melyek ezekhez az ismeretekhez vezetnek). A gyermektanulmány (pedológia) mint tiszta tudomány a résztudományok egész sorát foglalja magába (gyermekpszichológia, gyermekfiziológia stb.), olyan tudományokat, amelyek közvetlenül a gyermekre vonatkoznak. A pedotechnika vagy alkalmazott gyermektanulmány annyi részre oszlik, ahány területen a gyakorlati gyermekismeretre szükség van: az orvosi ág a pediatria, a jogi ág a jogi pedotechnika, a neveléssel összefüggő pedig a kísérleti pedagógia. Claparéde szerint az új pedagógia felépítéséhez természettudományos alapokon nyugvó kísérleti módszer és a dedukció vezethet. A deduktív úton nyert nevelési eszmék közül a legfontosabb az a megállapítás, hogy a gyermekkornak biológiai jelentése, más néven funkciója van. A nevelő feladata éppen ezért nem az, ogy növendékét minél hamarabb felnőtté alakítsa azzal, hogy rákényszeríti a felnőtt ember gondolkodás- és viselkedésmódját, hanem hogy lehetővé tegye a gyermek sajátos tevékenységének kifejlődését. Erre alapozva fogalmazta meg Claparéde a funkcionális nevelés gondolatát. A funkcionális nevelés a gyermek lelki golyamatainak, szükségleteinek fejlesztését megfogalmazva figyelembe veszi azok biológiai jelentését, a gyermek életében betöltött szerepét, a jelen és jövő szempontjából vett hasznosságát is. Egy-egy gyermeki cselekedetet a tanító ne csupán annak pillanatnyi állapotában vizsgáljon, hanem azt is nézze, hogy az adott cselekvés milyen szerepet tölt be az előzményét és következményét egyaránt magába foglaló folyamatban. A nevelőnek – ha a gyermek fejlődését irányítani akarja – funkcionális módon kell látnia a gyermek belső világát, tetteinek jelentését és fejlődését.